Ezt nem lehet megszokni, ezen csak ámuldozni lehet, tiszta szívvel, teli tüdővel magünkba szíva a tavasz illatát, a megújuló természet harsogó zöldjébe beleveszni  és a hidegtől négy fal közé zárt lelkünket szabadjára engedve megpihenni egy kicsit a fák koronája latt.

Csodás ez a minden évben elénktáruló megújulás. Pedig a nagy rohanásban, fontosnak vélt dolgaink kergetése közben észre sem vesszük ahogy a kopasszá silányult fákból előtör az élni akarás, rügyből bimbó lesz, bimbóból virág, és a néma szürkeséget hirtelen felváltja a madárdalos bujaság.

És jó ilyenkor kimozdulni, végigsímítani a fák lombjain, leheveredni a fűbe és nézni a felhőket és lovacskát beleálmodni a pamacsokba, mint gyermekkorunk annyi nyarán, mikor még hittük, hogy a fák között manók lakoznak és a virágok kelyhei tündérek menedéke.

Jó kicsit lenyugodni, egybeforni a természettel, és hinni a megújulásban, ami nekünk is megadathat, ha nyitott szívvel, szemmel tekintünk szét környezetünk virágszőnyegbe álmodott szürkeségén.

A csoda itt van velünk, csak meg kell találnunk. Meg kell állni egy pillanatra és észrevenni a virágot, lombot, fűszálat így a tavasz legszebb hajnalán mert elröppen a pillanat, lehull a levél, elhervad a virág, de a remény ott lakozik bennünk, hogy újra lesz kikelet, újra lesz megújulás.

És ha mi hiszünk benne, könnyebbé válik léptünk.

Üljünk hát le egy pillanatra a lombok alá és adjuk át magunkat a természet simogató erejének, miáltal talán mi is erősebbek leszünk!

                                                                                                                                                                               SzJ.