Néhány háborús év a mindennapok poklával és a halál árnyékával azt az ábrándot ébresztette az emberekben, hogy ezt megelőzően volt néhány nagyszerű évtized, azok a bizony „régi szép idők”, a „Belle Époque”. Bebeszélték maguknak, hogy Párizs és Franciaország soha olyan ragyogó nem volt, mint ekkor. Mítosz született, méghozzá az aranykoré.

A francia nők emancipációs mozgalmának kiemelkedő alakja volt Séverine, a XIX. század végének egyik első női újságírója. Ez a bátor és energikus asszony egy teljesen férfiak által uralt világban tette ismertté a nevét. Nézzük meg most a híres Séverine szemével az átlagos francia polgárcsaládot, valamint értékvilágát, hogy világossá váljon, miért és miként kezdenek lázadozni a nők az őket fojtogató kötelezettségek és konvenciók ellen – egy egyébként szép korszak idején.

Magas kalap és keményített gallér: ez a francia burzsoázia kötelező „uniformista” a vagyonos bankároktól a kis alkalmazottakig. Jól körülhatárolt értékrendszer jellemzi: a pénz, a diploma és a család áll életének a középpontjában. Az egyre inkább elterjedt születésszabályozás az egy-két gyermekes családmodell kialakulásához vezetett. A családfő alapelve, hogy megőrizze és növelje vagyonát, hiszen életének egyik fő célja, hogy gyermekeire tekintélyes örökséget hagyjon. Figyelemmel kíséri a tőzsde híreit, akkurátusan vezeti könyvelését, és retteg a gondolattól, hogy hitelre vásároljon.

A család gazdag, de hagyományos berendezett otthonban él. Az étkező berendezése II. Henrik stílusú, a szalonban, melyet a zongora ural, kordovai bőrrel fedett karosszékek állnak, a hálószobában pedig üveges szekrény terpeszkedik. A századfordulón még nem sikk a modern bútor és a sok kis csecsebecse. A burzsoázia tovább örökíti a Restauráció vagy Lajos Fülöp korának bútorait XV. vagy XVI. Lajos portréival együtt, amelyeket még szülei és nagyszülei hagytak rá.

A ház úrnője gondosan ügyel gyermekeinek tanulmányaira. Jómódú körökben egy Misst vagy egy Fräuleint alkalmaznak, aki gyermekeiket nyelvekre és helyes viselkedésre okítja. A lányokat általában nevelőintézetbe küldik, ahol felkészülhetnek a gazdasszony és az úrinő szerepére. A fiúk számára kötelező letenni az érettségi vizsgát, amelyhez a burzsoázia szinte misztikus módon vonzódik.

A család életének ritmusát a társasági kötelezettségek alakítják, amelyek alól senki sem vonhatja ki magát. A hölgyek fogadónapot tartanak, télen pedig rokonaikat látogatják végig. A délutánok vizitek tucatjaival telnek el. A fiatal lányokat gondos figyelem veszi körül, szóba sem jöhet, hogy egyedül sétálhassanak az utcán. Mielőtt elérnék 18 éves korukat, úgynevezett fehérbálokra, tánc-délelőttökre hívják meg őket. Nagy esemény a „világba való belépés”, azaz az első hivatalos bál, ahol a kisasszonyt – akit itt is apja és anyja kísér – bemutatják a jó társaságnak. Ettől kezdve felírhatja táncrendjébe az őt felkérő gavallérok nevét. Amikor eladósorba kerül, szülei vőlegényt keresnek számára. A választásban a vagyon igen nagy szerepet játszik. Életének sorsfordulója a nagyszabású esküvő, amikor – hajában narancsvirággal – belép a templomba, s beteljesíti a nemével szembeni legfőbb elvárást.

Aligha meglepő, hogy Séverine és társai lázadozni kezdtek a nőket fojtogató kötelezettségek és konvenciók ellen. Ez az elégedetlenség a divat módosulását is elősegítette: az életformájukon változtatni kívánó nők gyorsabban és készségesebben vették át az új ruhaformákat.

Ekkor még a szoros fűző volt a női divat egyik legfontosabb kelléke. A szoknyák derékban szűkek voltak, s lefelé legyezőszerűen kiszélesedtek. Nagy kalapjaikról, melyek terjedelmes kontyot takartak, strucctollak hullottak alá, egyes kalapokat „amazonnak” vagy „siratóasszonynak” neveztek. A krinolin és a turnűr extravaganciái után a századfordulón a keskenyszabású ruhák jöttek divatba. Worth, Paquin, Rouff vagy Jaques Doucet – a kor divatdiktátorai – újszerű formákat és színeket vezettek be.

Egyre inkább terjedt az egyszerűbb és kényelmesebb viselet, amely már megkérdőjelezte a fűző létjogosultságát is. A fűzők elleni csatát végül Poiret divatszalonjai nyerték meg. Poiret modelljeinek színösszeállításában az orosz balett csillogó, sokszínű kosztümjeinek hatása érződik. Merészen keverte például a királykéket a citromsárgával és az agresszív zölddel. Újszerű öltözetformákat hoztak divatba az új sportok, a tenisz, az autómobil, a kerékpár. Buggyos harisnyákban, a botrányos szoknyanadrágban vagy díszítések nélküli egyszerű vászonruhában hódoltak a nők ezeknek az új szabadidős tevékenységeknek.

Az öltözködés külsőségeinél természetesen sokkal fontosabbak voltak azok a folyamatok, amelyek a művelődés, az irodalom, a foglalkoztatottság terén a nők fokozatosan erősödő térnyerését mutatták. Jó néhányan már orvosi vagy jogi egyetemi tanulmányokat folytattak, s 1900-ban beiktatták az első női ügyvédet is a hivatalába. 1914-ben már jelentős számban tettek érettségi vizsgát.

A nők emancipációja leginkább az irodalom terén volt érezhető. Anna de Noailles, Renée Vivien, Lucie Delarue-Mardrus, Gyp, Juliette Adam, Hachilde, Colette – hogy csak néhány nevet említsünk – ragyogó írói-költői tehetséggel rendelkeztek, ám az ellenséges, férfiközpontú környezet egyszerűen csak „kékharisnyaként” emlegette őket. Ezek a nők, annak ellenére, hogy merész kísérleteket tettek egy olyan irodalmi világban, amely alig fogadta be őket, soha nem érték el férfikollégáik népszerűségének mértékét. Többen ezért úgy gondolták, hogy férfi írói álnevet kell felvenniük, ha műveiket meg akarják jelenteni.

Franciaországban a feminizmus egy mérsékelt irányzata terjedt, s meglehetősen elszigetelt maradt. A feminista mozgalom a széles tömegek számára csak annyit jelentett, hogy egyes „amazonok” merész ruhákat hordanak, s hajukat rövidre vágva viselik. A rövid hajnak ekkor szimbolikus értéke volt.

Az első feminista újságot, a La Fronde-ot 1897-ben alapította a Comédie Française ekkor már nyugdíjas színésznője Marguerite Durand. A lapot csak nők szerkesztették és írták. Itt dolgozott kalauzunk, Séverine is, aki bekapcsolódott a Dreyfus-per sajtóvisszhangjának kialakításába: cikkjeivel a vádlott és Émile Zola mellett állt ki. Hozzászólása a Dreyfus-ügyhöz távolról sem volt elhanyagolható. Párizsban 1900-ban rendeztek egy feminista kongresszust, de ennek határozatait minden különösebb siker nélkül terjesztették a képviselőház elé.

A „jó ügyért” harcolni is kész Séverine ellenpárja az ugyancsak merész és célratörő Thérese Humbert volt. A „nagy Thérese” távolról sem volt egy szépség, és viszonylag alacsony származása következtében nem tűnt úgy, hogy fényes jövő vár rá. Mégis, híres „százmilliója” húsz éven át Párizs királynőjévé tette. Azzal az ürüggyel, hogy mesés vagyont fog örökölni rejtélyes amerikai nagybátyjától, tekintélyes összegeket vett fel különböző hitelezőktől. Ebből a pénzből pompás hotelt tartott fenn Párizsban, szalonját a város jelentős politikusai és pénzemberei látogatták. Szélhámosokat és hiszékeny embereket vonzott magához, akiket művészi tehetséggel csapott be. 1902-ben leplezték le a csalást, s a lapok teli voltak a botrányban érintett magas rangú és vagyonos személyiségekről szóló írásokkal.

A Belle Époque képéhez szétválaszthatatlanul hozzátartoztak a korszak tudományos felfedezései, technikai újításai, amelyek néhány év alatt megváltoztatták a franciák életmódját, így természetesen a nőkét is. Az új energiák alkalmazásával megvalósulhattak néhány évtizeddel korábban még bolondságnak tartott utópiák is. Az új találmányok bevonultak a háztartásba, tért hódított az elektromosság, s a nagyvárosi épületeken egymás után jelentek meg a feliratok: „Gáz minden emeleten”.

Az automobil terjedése területén Franciaország messze megelőzte a többi európai országot: 1914-ben már több mint százezren vezettek autót. 1903-ban a Párizs–Madrid automobilverseny győztese már elérte az óránkénti 105 kilométeres sebességet. A technikai találmányok a szórakoztatóipar és a művészek terén is fontos változásokat hoztak. 1895. december 28-án a párizsi Grand Café alagsorában – a Kapucinusok útján – ezt olvashatták egy hirdetésen az érdeklődők: Cinématographe Lumie`re. Harmincöten fizették ki ezen a napon az egy frankos belépti díjat, hogy jelen legyenek egy új művészeti ág születésénél. A nézők között akadt egy fiatalember, Georges Mélie`s, aki azonnal felismerte ennek a csodálatos találmánynak a lehetőségeit. Elhatározta, hogy kitalált történeteket fog megfilmesíteni. Ő volt az első, aki „stúdiót” rendezett be, a fotóműhely és a színpad keverékét, s számos filmet készített.

A „hetedik művészet” gyorsan népszerű lett: 1908-ban már több mint ötven filmgyár működött. A filmrendezők a színház sztárjait is felkérték szereplésre, mint például Sarah Bernhardt-ot, az ünnepelt színésznőt. A hangosfilm – elbájoló képeivel, rózsaszín kliséivel – maga is közreműködött a Belle Époque mítoszának kialakításában. A századforduló éveit mindamellett jogosan tartják a franciák aranykornak. A tudomány mellett a művészet: az irodalom, a zene, a festészet is virágzik. A republikánus Franciaország a maga nagyságában és dicsőségében sütkérezik. Az emberek büszkék és boldogok.

Forrás: www.rubicon.hu