Az öltözék évszázadokon keresztül elsősorban viselője rangját, gazdagságát jelezte Európában. A munka az alsóbb néprétegek megvetett tevékenysége volt, éppen ezért a ruha formája, anyaga, szabása és díszítése egyértelműen jelezte, hogy viselője nem kénytelen kétkezi munkával fenntartani magát.

Ugyanakkor a viseletnek volt bizonyos értékmegőrző feladata is: a felvarrott ékkövek bármikor eladhatók voltak, ha a szükség úgy hozta. Ez a funkció szorult háttérbe a modern kapitalista gazdaság és társadalom kialakulása után. A textil- és ruházati ipar nagyarányú fejlődésével és a ruhák olcsóbbá válásával a reprezentálás lett a viselet fő célja.

Az öltözködés első nagy forradalma a nagy francia forradalom után zajlott az ésszerűség és egészség jegyében. A férfiak felhagytak a drágakövek, a csipkék, a színes selyem- és bársonyanyagok viselésével, az új, komoly és férfias polgár egyéniségéhez sötét szövetöltönyök illettek. A nők is sutba dobták a kemény és szoros fűzőt és a fűzfavesszőből font abroncsszoknyát, hogy helyette mell alatt elvágott ingecskében mutogassák természet adta szépségüket.

Azonban a női testet hangsúlyozó divat csak néhány évig uralkodott. 1815 után a formák merevebbek lettek, ismét megjelent a fűző, és az aljak bőségét egyre több alsószoknya biztosította. Az 1850-es évektől kezdve az abroncsszoknya „modern”, acélból készült változata ringott a két-, sőt háromméteres átmérőjű szoknyák alatt. Végszámra kellett venni az anyagot, nem beszélve a csipkék, gyöngyök, művirágok hatalmas és drága tömegéről. A nő feladata ugyanis az volt, hogy a férfi – az apa, a szerető vagy a férj – hatalmát, rangját, gazdagságát öltözékének pompájával (és kényelmetlenségével) reprezentálja. S miután nagyon gyorsan változott a divat, az őket eltartó férfiaknak mélyen a zsebükbe kellett nyúlniuk.

A bájos klasszicista divat azonban nem tűnt el nyomtalanul. A divatos formák ellen lázadó orvosok, nőegyesületek – rendszerint a krinolinnal és a fűzővel szemben – az antikos ingruhák szépségét és praktikusságát hangsúlyozták – eleinte nem sok sikerrel. Egy amerikai hölgy, Mrs. Bloomer 1850-ben egy török női bugyogóhoz hasonló öltözéket ajánlott. Ötlete nagy visszhangra, ám kevés követőre talált. A dolog a maga idejében inkább humorosnak tűnt. Kisebb feltűnést keltettek az Itáliában alkotó fiatal angol festők, a preraffaeliták asszonyai, akik laza, bő, csípőn övvel összefogott ingszerű ruhát hordtak. A művészeknek a közgondolkodás sokkal többet megengedett, mint a „jó társaságbeli hölgyeknek”.

Idővel egyre többet foglalkoztak az uralkodó viselet egészségkárosító hatásával. Egy dr. Craig nevű orvos kimutatta, hogy száz fiatal hölgy közül negyvenhárom a túlzott fűzésből eredő betegségbe hal bele, és a többi is gyomor-, lép-, illetve májbántalmakban szenved egész életében. A fűző gátolta a gyermek kihordását is. Nem hiába csúfolták magzatelhajtónak ezt a vastag vászonból készült, fémpántokkal vagy halcsontokkal merevített kínzószerszámot, amely legalább tíz centiméterrel karcsúbbá szorította össze a hölgyeket.

Az angolszász nők a választójogi harcok mellett élen jártak a ruhareform követésében is. Észak-Amerikában a hetvenes évek közepén alakították meg az első reformruha-egyesületet, majd 1882-ben Angliában hozták létre az Ésszerű Ruha Társaságát. Az új művészeti stílus, a szecesszió egyik központja, a Lyberty Áruház a Regent Streeten reformruhamodelleket is árult. Az 1884-ben megnyílt „művészi és történelmi ruhaosztályon” túlnyomórészt reneszánsz vagy klasszicista vonalú, szép selyem- és bársonyruhákat kínáltak, amelyeket olyan kiemelkedő művészek terveztek, mint például Walter Crane. Vevőkörük a kissé különc angol arisztokratákból, gazdag amerikaiakból és híres színészekből került ki. De ők is inkább fogadóruhaként otthon hordták ezeket a furcsa, művészi modelleket.

Németországban inkább érvekkel, mint sikeres modellekkel harcoltak az egészségesebb viselet érdekében. A legismertebb német reformer Gustav Jäger volt, aki a tiszta gyapjút ajánlotta mind az alsó-, mind a felsőruházat anyagául. Nevét a téli, meleg, gyapjú alsónemű őrzi az utókor számára. Berlinben 1897-ben alakult meg az Egylet a Női Viselet Jobbításáért nevű szervezet. Újságot jelentettek meg. Új Női Viselet és Kultúra címmel, s kiállításokat rendeztek a nőiruha-reform népszerűsítése érdekében. A legjelentősebb és legnagyobb visszhangot kiváltó kiállítás 1900-ban volt Krefeldben, ahol a fűző nélküli, lágyan ívelő, szecessziós ornamentikával dekorált viseletek nagy sikert arattak, s Európa majd minden jelentős képeslapja tudósított a kiállításról.

Magyarországon a gödöllői művésztelep nőtagjai hordtak először reformruhát. Egyszerű, ingszabású ruháik leginkább a preraffaeliták viseletére emlékeztettek. Körösfői Kriesch Aladár ihletésére a művésztelep egyik nagyon tehetséges tagja, Undi Mariska több reformruhát tervezett népi hímzések felhasználásával, de modelljeit inkább csak elméleti érdeklődés kísérte. Az 1900-as évek elején egyre több reformruhát közöltek a divatlapok, s lassan a fiatal, jó alakú nők számára a fűző nélküli egyenes vagy mell alatt elvágott szabású ruhákat a közízlés is elfogadta. Így az 1910 körül Párizsból meginduló valódi reform, amelyet Paul Poiret, a „divatkirály” irányított, könnyen hódíthatott.

Forrás: www.rubicon.hu