Mi az összefüggés egy bombakísérletek helyszínéül szolgáló szigetcsoport és egy strand-öltözék között? Első megközelítésben talán elképzelhetetlen a kettő kapcsolódása, mégis szoros viszonyban állnak. Egy, a férfiak számára az őszi hűvös időben is kimelegedést eredményező témáról, a fürdőruháról van szó.

Divattörténeti írások szerint már az ókori görögök és rómaiak idején is használtak a bikinihez hasonló darabokat. Maradtak fenn olyan mozaikok, amelyek melleiket és csípő környéki testtájaikat elfedő ruhadarabot viselő hölgyeket ábrázolnak sportolás vagy éppen fürdőzés közben. Aztán az említett birodalmak bukását követően valahogyan a fürdőzés kultúrája (ezzel együtt pedig a fürdőruha is) némiképp háttérbe szorult. A sötét középkor azonban, érdekes módon, hozzájárult a bikini kialakulásához, ugyanis (noha az ókorban már hordtak tunikát) megjelentek a klasszikus értelemben vett fehérneműk, amelyek fontos állomását képezték a fürdőruha fejlődéstörténetének.

Az első, „fürdőzéshez való inget” említő dokumentum 1387-ből származik. Néhány középkori miniatúra vállpántos ingekben fürdőző lányokat ábrázol.  Bár a reneszánsz filozófiája (amely az antik világ elemeihez nyúlt vissza) is fontos mérföldkő volt, az első igazi áttörést a felvilágosodás eszmerendszere hozta a XVII. században. Ekkor ismét kezdett teret hódítani a fürdőzés világa. A nők ekkor még hosszú, köntösszerű ruhát viseltek, de figyeltek arra, hogy az még vizesen se legyen átlátszó, az alsó szegélyekbe pedig nehezékeket varrtak, hogy a víz ne tudja fellebbenteni. Az e célra használt ruhadarabokban eleinte még a legkonzervatívabbak sem találhattak kivetnivalót, hiszen a bokáig érő fürdőing az utcai viselet egyszerűsített mása volt. Ez a változat lüszterből, vászonból vagy kartonból készült, sok fodorral díszítették és fekete fürdőharisnyát viseltek hozzá.

A hosszú XIX. században, a modernizálódás eredményeképpen javuló életszínvonal és a megnövekedő szabadidő hatására, előkerül a szabadtéri fürdőzés.

Lassanként megjelentek a kétrészes fürdőruhák. Na, nem kell ám semmi merészre gondolni: a felsőrész térdig ért, alul pedig bokáig tartó fekete harisnyát viseltek. A legszigorúbb erkölcsök a viktoriánus-kori Angliában uralkodtak. Nem elégedtek meg a mindent eltakaró ruhákkal: fürdőgépeket építtettek. Ezek tulajdonképpen apró faházak voltak. A fürdésre vágyók a parton beszálltak a fürdőgépbe a hétköznapi ruhájukban, itt átöltöztek a fürdőköntösükbe, majd házastul betolták őket a vízbe.

A nők fürdőalkalmatossága még az 1800-as évek második felében továbbra is alig különbözik a városi viselettől: hosszú ujjú felsőrész, hosszú nadrág, több réteg szoknya dívik ekkortájt. 

A galléros köpönyegek ideje azonban hamarosan lejárt, megérkeztek a napfürdőző ingek. Rövidesen a szolid, hálóingre emlékeztető ruhadarab is változni kezdett: a kis kerek kivágások tekintélyesebb dekoltázsokká mélyültek, a hosszú ujjak vállpántokká mentek össze.

Azért a fürdőzés illemszabályai továbbra is meglehetősen kemények (és még egy jó darabig hajthatatlanok) maradtak.

A szigorú fürdőzési etikettet példázza, hogy a 20. század legelején még lecsuktak az Egyesült Államokban egy ausztrál úszónőt mikor is „víz alatti balett show”-ján láttatni engedte a nagyközönségnek a kezét és lábát. (stylemagazin.hu)

A tiszai strandon egy ifjú színésznőt fürdőruhacserére szólított fel a rend szigorú őre, mondván, a rajta látható icipici, mélyen kivágott selyemtrikó teljesen rátapad idomaira. A morcos úr füzetébe rögzítette a tényállást és a lány adatait. 1920-at írtak ekkor. (nol.hu)

Aztán lassan, fokozatosan lazultak a merev erkölcsi szabályok. A nők elkezdték megmutatni a karjaikat és a lábaikat, illetve mélyebb dekoltázst engedtek meg maguknak.

A fürdőruha csak az első világháború után lett testhezálló, napozás céljából szabaddá vállhatott a kar és a láb. A fürdőruhák megrövidültek.

Az 1930-as években jelent meg az első, kifejezetten nőknek szánt fürdőruha, ami egy gyapjúból készült, pólószerű felsőből és egy felsőcombot takaró nadrágból állt.

A második világháború idején jelentős volt az anyaghiány az ipar világában. Az anyagok jelentős részét, többek között, ejtőernyő készítésére használták fel. Ez minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy a ruhagyártásban mind a fehérneműk, mind a fürdőruhák egyre „kisebbek” lettek.

A legnagyobb áttörés 1946-ig váratott magára. Ebben az évben Jacques Heim bemutatta a világ legkisebb egyrészes fürdőruháját, amelyet mérete miatt „Atome”-nak, vagyis Atomnak neveztek. Ezt gondolta tovább egy francia mérnök, Louis Réard, aki a családi csipkeverő üzem átvétele után, tulajdonképpen unalmában, kiötlött egy elképzelést egy nőről és egy vízpartról (amolyan ízléses szexuális fantáziával rendelkező ember lehetett), és a Heim-féle Atome-t „kettévágta”. Így jött létre a bikini.

Nevét a Marshall-szigetek részét képező Bikini-atollról kapta, ugyanis azokban a napokban az említett helyen kísérleti atomrobbantást hajtottak végre. Réard szerint: „Ha szabadon hagyjuk a nők köldökét, annak olyan hatása lesz, mint a bombának!” A feltaláló úgy gondolta, hogy a bikinit viselő nők látványa az említett kísérlethez hasonló, „robbanásszerű” hatást vált ki a férfiakból.

A bikini debütálása nem volt egyszerű, ugyanis a viseléséhez Réard csak nagyon nehezen talált modellt. Annyira erkölcstelennek találták, hogy egyetlen hivatásos manöken sem vállalta a bikiniben való megjelenést. Így Réard felkérte a Casino de Paris egyik sztriptíz-táncosnőjét, Micheline Bernardini-t, hogy mutassa be az új fürdőruhát. Az 1946. július 5-én megrendezett pikáns bemutatót követően Bernadini közel ötezer házassági ajánlatot, valamint még több munkát kapott. 

A kétrészes fürdőruha feltűnése valóban bombaként hatott. A bikini hamarosan elkezdte öltöztetni, egész pontosan vetkőztetni a nőket az egész világon. A bikini kezdetben hatalmas vihart kavart. A spanyol, a belga és az olasz hatóságok be-, 1951-ben a Miss World szépségversenyről  pedig kitiltották. A botrány ellenére azonban (vagy talán éppen annak hatására) a színésznők is elkezdtek érdeklődni az új fazon iránt. Az ünnepelt sztárról, Rita Hayworthről például azt írta egy korabeli divatkritikus, hogy „a köldöke olyan, mint egy ékszer Az Ezeregyéjszaka meséiből”. Nem véletlen, hogy később éppen az ő bikinis képét festették az amerikai katonák a pólóikra. (stylemagazin.hu)

Az 1950-es években a bikinik még viszonylag szolidak voltak. A hegyes formájú melltartó sokat takart, a kebleket magasra nyomta, és a nadrágot nem vágták fel túlságosan a comboknál.

A kétrészes fürdőruhát végül Brigitte Bardot fogadtatta el, ő volt az első, aki bikiniben pózolt az „És Isten megteremté a nőt…” című 1957-es filmjében. Ettől kezdve versenyt vetkőztek a hollywoodi sztárok. Egy év múlva Jayne Mansfield már magabiztosan pózolt bikinijében a Life magazin címlapján, továbbá olyan hírességek öltötték magukra a falatnyi fürdőruhát, mint a szex-szimbólum Marilyn Monroe, vagy például néhány évvel később Ursula Andress, az egyik leghíresebb Bond-lány.

Ahogy az anyag mennyisége csökkent, úgy növekedet a bikini népszerűsége. 1960-ban Brian Hyland dala, az Itsy Bitsy Teenie Weenie Yellow Polka Dot Bikini című produkciója az új fürdőruhatípust népszerűsítő szabályos divathullámot indított el.

1964-ben Rudi Gernreich előrukkolt a "felül semmi" verziójú fürdőruhamodelljével, a monokinivel. Az elnevezés tartalmaz némi James Joyce-i szintű etimológiai „csavart”. A bikini elnevezésből a „bi”-t latin előtagnak vette, és ezt felváltotta a „mono”. A „kettősből” tehát „egyetlent” alkotott.

A monokini egyébként eredetileg egy fekete fürdőbugyi volt két pánttal, felsőrész nélkül. Általában azért a nők továbbra is hordtak felsőrészt, a fürdőruhák azonban egyre kisebbek lettek.

És mindezt természetesen még lehetett fokozni…

1974-ben Brazíliában, Carlo Ficcardi divattervező ötlete nyomán megjelent a tanga. A ruhadarab állítólag egy, az Amazonas mellett élő törzshöz kapcsolódik, ugyanis a közösség tagjai a szóban forgó modellhez hasonlót viseltek. Egyik változata a g-string (a hátsó része olyan vékony, mint a legvastagabb hegedűhúr, a G-húr). Rövidesen fehérneműként is kezdték viselni. A tanga az 1980-es évekre terjedt el, bár fürdőruhaként sosem vált olyan közkedveltté, mint a hagyományos, klasszikus fazon.

1992-ben a Cole of Calfornia’s cég kihozta a Top Secret névre hallgató bikinijét. Ennek a mellrészébe két légkamra volt beépítve, eredetileg azért, hogy a hölgyek a mellméretet tudják szabályozni.

A tankini tulajdonképpen az „átmenet” a bikini és az egyrészes fürdőruha között: két darabból áll, de a bikini alsó részéhez nem melltartó, hanem egy hosszított felsőrész tartozik.

Nevét az ujjatlan trikót jelentő „tank top” és a bikini szavak összevonásából kapta. Első példányai Anne Cole amerikai tervező műhelyéből kerültek ki az 1990-es évek végén. 

A trikini egy változat a bikini és az egyrészes fürdődressz között, az alsó és a felső részt egy nem feltétlenül sokat takaró harmadik (tri) elem köti össze. Jellemzője pedig, újszerűségén túl talán az, hogy egy kis titokzatosságot kölcsönöz viselőjének, valószínűleg éppen azért, mert kevesebbet mutat, mint egy átlagos bikini, és többet, mint egy normál fürdőruha. A trikinik tehát lényegesen kevesebbet fednek el a testből, mint az egyrészes dresszek, de valamennyivel többet, mint kétrészes társaik.

Mi, férfiak minden bizonnyal nem várjuk túlzottan a „quatrokini” megjelenését, mivel az azt jelentené, hogy egy újabb ruhaelem „pofátlankonda” a strandon a női testek és a férfi szemek közé, aztán lassan már megint odáig jutna a világ, hogy a szebbik nem tagjai több rétegből álló, mindent takaró fürdőfelszerelésben lubickolnának.

Barczi Balázs