Achtung! Achtung!

Húsz évvel ezelőtt, a Rattle and Hum lemez és film megjelenése utáni szokatlanul hosszú hallgatást követően jelent meg az ír legenda, a U2 máig legjobbnak tartott lemeze, az Achtung Baby!

1991 csodálatos év volt. Épp túl voltunk a rendszerváltozás hullámain, a világ kezdett áttérni a digitális korszakba. Megjelentek a kábeltelevíziók, az Music TV még tényleg zenével foglalkozott és sorra játszotta a jobbnál jobb dalokat, zajlott a szocialista múlt leselejtezése. Lenin szobrok és kommunista jelképek kerültek ki az épületekből és a boldog polgár végre nyugati autóra cserélhette Trabantját. Háború is volt persze és a szatelit adóknak köszönhetően az emberiség történelme során először láthattuk élőben a CNN csatornáján keresztül, milyen is mikor a vezető politikusok „kovbojost” játszanak az olajért, vagy kilométerekre a magyar határtól a nacionalizmus megtévesztő álarca mögé bújva.

Nekem nem volt nyugati autóra pénzem – most se nagyon van, ennyit az elmúlt húsz évről -, de azt már megengedhettem magamnak, hogy 12 hónapos, a napi munka utáni angol korrepetálásból összekuporgassak egy CD lejátszóra valót. Persze se az áhított masinát, se a hozzávaló ezüstös korongokat nem lehetett idehaza megfizethető áron megkapni, így olcsóbb volt egy buszos kirándulásra befizetni és Bécsbe kiruccanni a technikai vívmányok beszerzésére.

A CD játszó óriási minőséget nyújtott a karcos lemezek, vagy a nyúzott hangszalag után, így nagy várakozással csúsztattam be a U2 új albumát a gépezetbe. Körülbelül 10 másodpercig hallgattam, amikor megrettenve téptem ki a lemezt a lejátszóból. Figyelmesen megforgattam, a régi berögzülés miatt karcolásokat, hibákat kerestem rajta, de a CD csak büszkén csillogott. Megvontam a vállam és reménykedve, hogy nem a lejátszó mondta be az unalmast, újra szerencsét próbáltam. Megint zajok, zörejek következtek. Remegő ujjakkal léptettem tovább a második dalra, ami már zenének hatott, de még mindig nem voltam biztos benne: hibátlan-e a masina? Véglegesen csak a harmadik dal, az egyszerűen csak a One címet viselő szerzemény nyugtatott meg: amit megvettem tényleg hanglemez és nem luxus söralátét.

Újra próbálkoztam hát és adtam egy esélyt a Zoo Station című dalnak. Annyira más volt, mint addig bármi – és itt nem csak a U2 stílusára gondolok, hanem tényleg bármilyen zenekarra -, hogy szó szerint leesett az állam. A második Even Better Than The Real Thing már befogadhatóbb volt, a már említett dal, a One pedig már első hallásra egyértelmű sláger. Maradjunk annyiban: nem vettem ki a lemezt a lejátszóból. Úgy két évig.

Kollégista lévén, több barátommal együtt lakva – ó csodás ifjúság – ennek először többen nem örültek. Mi ez a zaj? Már megint ezt hallgatod? - jöttek a zrikálások. Aztán ők is rákattantak, szépen belehabarodtak és a mai napig kedvenceik közé tartozik a korong és a banda.

De mitől volt más ez a lemez?

Egyrészt Bono és társai – lévén nagy Beatles rajongók – már a kezdetekkor átvették a liverpooliak mentalitását és minden lemezen más és más stílusban igyekeznek megszólalni, megtrartva egyedi zenei identitásukat. Az Achtung Baby a U2 Bors őrmestere lett. Ahogy a Beatles, ők is más identitást választottak maguknak. Más megszólalás, más imázs – minden megváltozott.

Bono ultimate rocksztárja, a napszemüveg mögé bújó, bőrbe burkolt Elvis-Morrison figura, majd az önimádó, sátáni, aranytól csillogó McPhisto, a The Edge csillogó nadrágjai, a western stílust felváltó dizájnos kis sapkák, Adam ultra-cool frizurája, polgárpukkasztó ajakbiggyesztése vagy Larry kisfiús vagányból, hideg profi dobgéppé válása mind-mind új korszaktot nyitott a zene életében. Igen a zene és nem csak a U2 életében.

A lemezt most először teljesen digitális formában rögzítették, a hallható zajok, zörejek, a dobok, minden hangszer a természetestől eltérő hangzást, effektet kapott. A felvételek épp a fortyogó Berlinben készültek, a zenekar a városban tartózkodott az átkozott fal ledőlésekor és együtt ölelkezett a kommunizmus mocskából kimászó kelet-berlini ifjúsággal. Ezek az élmények nem múltak el nyomtalanul.

A Zoo Station a berlini stílusosan U2 nevet viselő metro vonal egyik állomása, míg a One az emberiség egységét, az egymás elfogadását hivatott megénekelni. Nem véletlen hogy a városban forgatott klipben kelet és nyugat egyesül, Mercedes a Trabanttal együtt gurul a promóciós fotóikon, illetve a tagok nőnek öltözve vállalnak közösséget minden elnyomott társadalmi csoporttal. Érdekes és jellemző történet, hogy a zenekar tagjai kommunista dácsákban voltak elszállásolva Berlin körül. Történt pedig egy este, hogy az ádámkosztümös Bono arra sétált le egy sörért a konyhába, hogy ott a diktatúra elől elmenekült tulajdonosokkal néz farkasszemet, akik éppen visszatértek megpakolt bőröndjeikkel a jogos tulajdonukat képező házba!

A lemez magában is rocktörténeti alapmű lett, de megspékelve a világot körbejáró – és hazánkba is elU2  - Zoo TV turnéval, maga volt a csúcspont. A hatalmas színpad, az ezernyi TV, Bono távirányítós manipulációi, az ostrom alatt álló Szarajevó felhívása a koncert közepén, a világításnak használt Trabantok,  mind-mind olyan megismételhetetlen élményt adtak, amit csak az érthet igazán, aki ott volt. Fakó lenyomatként persze megnézhető a Live In Sydney DVD-n, de a technika sosem fogja tudni visszaadni azt az érzést, amit ott és akkor a Népstadionban éreztünk. Szerencsés flótások voltunk, ahogy ott álltunk Bonoéktól karnyújtásnyira  - valami igazán nagy rocktörténeti csúcspont részesei.

Az Actung Baby óriási lemez, amin azóta sem fogott az idő, bár a hangzása mai füllel már korántsem annyira szokatlan, mint akkor volt. A U2 rafinált effektjei szépen átkúsztak sok-sok más előadó albumára. Ettől viszont a lemez marad, ami volt: egy csodás hangutazás vissza a kilencvenes évek elejére, amikor még bármi elképzelhető volt.

Most a huszadik évfordulón  - ahogy Bonoék fogalmaznak: felnőtt a Baby - mindenféle kiadásban újra elérhető. A rock szerelmeseinek, kortársaimnak, vagy a kíváncsi ifjúságnak kötelező darab. Az üzenet pedig a kilencvenes évek elmúlta után is örökérvényű: We’re One, carry each other…

Peterdi Gábor